Tegnap este hazasétáltam az Erzsébet tértől a Szabadság téren keresztül. Tele volt a város, szinte lüktetett és én vele lüktettem. Ahogy haladtam az utcán, úgy éreztem, hogy egy nagy fényburok vesz körül, annyian mosolygtak rám, én pedig velük mosolyogtam. Napok óta érzem ezt és tegnap mintha felkerült volna a pont életem következő 'i'-jére. Elmesélem mitől.

Mint már említettem, nem hiszek a véletlenekben. Pár héttel ezelőtt egy beszélgetés alkalmával azt a tanácsot kaptam, nézzek utána, mi az a Hősök Tere kezdeményezés, érdekes lehet számomra. Dr. Philip Zimbardo neve is elhangzott (nevéhez fűződik többek között a híres börtönkísérlet is, amelyből film is készült), hogy ellátogat Magyarországra. Úgy voltam vele, hogy persze majd utánajárok, aztán egyszer lehet csatlakozom. Mondanom sem kell, egy fűszálat sem tettem keresztbe azért, hogy én bárminek is utánajárjak.

Most zajlik a Budapest Brain Bar, egy inspirációs fesztivál, melynek célja egy formabontó fórum létrehozása, ahol tabuk nélkül nyílik lehetőség a közeljövőt meghatározó trendek közösségi hatásainak megvitatására. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kaptam rá jegyet és lehetőségem nyílt elmenni pár előadásra/workshopra. #dejosorunkvan #hálagomb. Azért csak ide is becsempésztem a hálagondolkodást. ;)

Úgy alakult, hogy az eredetileg tervezett esti programom meghíusult, majd a kezem ügyébe akadt a programfüzet. Tegye fel a kezét, aki még hisz a véletlenekben!

Ott találtam magam a Design Terminál egy termében, kék pólós lendületes arcokkal, a Hösök Tere program önkénteseivel. Nem tudtam mi lesz a téma, még azt sem, hogy pontosan mi az a Hősök Tere, de elindult az inspiráló zuhatag. Érdekes téma: az emberekben lévő egyre erősödő közöny. Amiről már múltkor is írtam. Álarcok, megfelelési kényszer, nem nézünk egymás szemébe, még a szomszédomat sem ismerem...

"Te mit teszel, amikor térképet nézegető idegennel találkozol? És amikor valaki fekszik egy padon? Vagy amikor valaki nehéz csomagot cipel? Magyarországon tízből nyolcan úgy érzik, nem tenne értük senki, ha hirtelen segítségre lenne szükségük. Miközben legalább ugyanennyien tartják segítőkésznek magukat. Mi az eltérés oka? És mi köze ehhez a közönynek? Te észreveszed a közönyt? Mit tehetsz ellene? Mit tehetsz magadért és másokért?"

Mivel kezdtünk? Stílusosan egy kísérlettel. Csoportokba verődve kimentünk az utcára és eljátszottunk különböző stádiumokban lévő rosszullétet. Volt, aki csak a falat támasztotta, én drámaibb jelenetet adtam elő :D A többiek pedig távolról figyelték, hogy hány ember megy el társunk mellett, aki észreveszi, de nem tesz semmit és mennyi idő telik el, míg valaki odajön és megkérdezi, mi a baj. Döbbenetes volt! Volt olyan csoport, akiknél 4 perc telt el, míg valaki tett valamit. Engem 40 másodperc alatt "mentett meg" segítőm. Ugyan a helyzet nem volt valós, de végtelen hálát éreztem, hogy azért van segítség.

Amit én használtam eddig kifogásként ilyen helyzetekben, mikor én láttam ilyet: Sietek... Majd csak valaki... Miért én?... Mi van, ha veszélyes... Biztos csak részeg... Uhh mit gondolnak mások, ha odamegyek hozzá? Rengeteg sztereotípiával tarkítva.  Mindenki tegye a szívére a kezét! Kinek ismerősek ezek? Én például folyton zenét hallgatok és el vagyok varázsolva útközben, így a figyelmem sincs ott, észre sem veszem az ilyet, vagy már már tudatosan kizárom, hiszen a saját komfort érzetem a legfontosabb.

Nekem ebből a legnagyobb tanulság annak a megérzése volt, hogy ott a segítség. Hogy valaki törődött velem annyira, hogy odajött hozzám. Illetve a további segítőket megkérdezve, az is érdekes volt, amit nyilatkoztak, hogy miért tették: "Velem is történt hasonló és akkor megfogadtam..." "Mert láttam, hogy senki nem segít és valakinek tenni kellett valamit..." Bátrak, és sokat tanítottak ezzel nekem. Tévedés ne essék, nem azt mondom, hogy minden kürülmények között segítsünk! Első és legfontosabb a saját jólétünk és biztonságunk!!! Viszont ha valami veszélyeset látunk, annyit megtehetünk, hogy szólunk valakinek, akár a rendőrségnek... Irgalmas szamaritánusnak sem kell lennünk, nem fogok elkezdeni adakozni minden hajléktalannak. A szíven úgy is mutatni fogja hol van szükség olyan segítségre, amit én tudok nyújtani. Azt sem mondom, hogy innentől kezdve nem hallgatok zenét utazásaim során. Az én életfeladatom hétköznapi kalandorként mások segítése, és energikusságom egyik eszköze a zene. Úgyhogy az marad. De azt megígérhetem, hogy figyelmes leszek és ahol észreveszem és az érzéseim azt súgják, hogy biztonságban vagyok, ott segíteni fogok.

Amúgy a szó másik értelmében mindannyian hétköznapi hősök vagyuk azáltal, hogy saját kis életünket kormányozni tudjuk. De muszáj elmondanom, hogy én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van egy különleges hős a családomban. Ő pedig az anyukám. Ha a sok jó közül bármit érdemes tőle eltanulni, akkor az az, hogy kiáll az igazáért. Kiáll magáért és másokért egyaránt. Nem fél és nem akar megfelelni.

Kiváncsiak vagytok a csattanóra? Tudjátok, a próbatétel, hogyan alkalmazom a tanultakat. Nem kellett sokat várni. Ma reggel egy tréningre mentem a 4-es villamossal. Oktogonon felszállt egy pasi, rosszul öltözött volt, piszkos és mindenkihez elkezdett beszélni. Magam is furcsállom, de vettem a bátorságot kivenni a füllhallgatót és adni neki egy esélyt. Nehezen értettem, amit mond, háromszor el kellett ismételtetnem vele, mit akar. Nem mondott rosszakat, csak mosolygott és mondta, hogy ő Torontóbol jött, meg egy sztorit egy néninről, aki boldogtalan és mennyire örül, hogy ő viszont boldog. Aztán leült és mosolygott rám. Volt nála egy szép cserepes virág. Nem mondom, hogy nem volt bennem egy kis félsz, de bíztam az életben. Aztán még beszélt hozzám, én egy idő után meghúztam a határokat és hallgattam a zenét tovább, de alkalom adtán visszamosolyogtam rá. Mielőtt leszállt, megállt és nekem adta a virágot. Elfogadtam.

Basszus esküszöm nem akarok túl szentimentális lenni, de legördült egy könnycsepp az arcomon. Nem feltétlenül, attól, hogy kaptam egy virágot, hanem, hogy az élet megint küldött egy jelet, hogy jó úton haladok.

Nem akarom megváltani a világot. Nem gondolkodom óóóriási tettekben. Csak apránként változtatom meg saját hiedelmeimet, hozzáállásomat, és hiszek abban, hogy ettől majd változik a világ is. Anyukám az utcára megy és tüntet, ha kell. Én máshogy valósítom meg missziómat, például azzal, hogy csatlakozom a Hősök Tere mozgalomhoz. Vagy első lépésként átcsöngetek a szomszédba és megkérdezem, hogy hívják.

Mindegy, csak tegyünk valamit apróságot, amivel egy leheletnyit jobb lesz a világ...

(Philip Zimbardoval. Élmény volt)