Itthon (Pécsen) általában ügyetlenebb vagyok. Az átlagnál többször ejtek le dolgokat, rontok el recepteket, többször vagyok kétbalkezes, mint egyébként. Nem tartom magam ügyetlennek. Itthon viszont ez az imidzsem. 

Sokat gondolkoztam azon, miért lehet ez így. Azért is foglalkoztat ez most nagyon, mert a munkahelyi dolgaimat is szeretném jobban csinálni, szeretnék sikeresebb lenni, mégis valami mintha akadályozna ebben. Meggyőződésem, hogy ez nem a külső körülményeken múlik, hanem csakis rajtam. A munkával kapcsolatban nem elég erős az önértéktudatom. Érdekes ez, mert az életem néhány más területén (nőiség, párkapcsolat, baráti kapcsolatok) teljesen rendben vagyok magammal, erősnek, értékesnek érzem magam. De ezt csak úgy hipp-hopp nem tudom a munkába is átvinni. Még akkor sem, ha sok eszközt ismerek, amivel ezen változtatni lehet. Csinálom a gyakorlatokat, amiket időről időre nektek is szoktam emlegetni, javasolni. Ez biztosan segít, azonban most adódott egy nagyobb léc, amit még nem tudtam megugrani. 

Egy étterem látványkonyhája előtt állok és várom, hogy elkészüljön fogasfilém a grillen. Közben hosszasan (nem feltűnően :) figyelem a chefet, ahogy porciózza a salátát és zöldséges rizst köretként a tányérokra. Lassan, óvatosan teszi ezt. Megszólítom:

Én: Kérdezhetek valamit?

Chef: Mondja!

Én: Ön szereti a munkáját?

Chef: Hmmm, végül is igen, bár már túl rég óta csinálom. Miért kérdezi?

Én: Mert olyan gondosan, nagy odafigyeléssel rendezi el az ételeket a tányéron. Ebből én azt a következtetést vonom le, hogy fontos, amit tesz és szeretettel teszi.

Chef: (elgondolkodik) Végül is, igaza van.

ÖSSZEJÖTT!!! Összedobtátok nekem, és el sem hiszitek, mennyire boldoggá tettetek ezzel! 

Hálás vagyok az alábbiakért:

* Minden egyes forintért, amit erre szántatok. Kis adományok, nagy adományok, egyaránt mind fontosak és értékesek voltak számomra!

* Minden egyes jó szóért, hogy csináljam, menjek, tegyem a dolgom

* Minden nem anyagi jellegű támogatásért (pl. elkészült cikk rólam), ami előbbre vitte az ügyet

* Külön köszönet nektek, akik nem ismertek személyesen, csak olvassátok a blogom és így is megérte erre adományoznotok

Ez mind-mind azt bizonyítja, hogy megéri csinálni.

Ma elfáradtam. Nagyon. Tavaszi fáradtság vagy mifene, de az ágyból kikelni is nehezemre esett. Ráadásul ma javarészt olyan tevékenységeket végeztem, ami nem megy olyan könnyen. Nyilván lehet azt mondani bölcsen meg tudatosan, hogy komfortzónán kívül van a fejlődés. Aha, de az fárasztó és ha épp türelmetlen, vagy borúlátó napom van, akkor csüggesztő is tud lenni. A mai egy ilyen nap. 

Korábban egy ilyen nap után nem vettem rá magam arra, hogy írjak. Leginkább azért nem, mert volt egy olyan ideálképem, hogy minden poszt legyen nagyszabású, velős tartalommal, tele olyan üzenettel, amire ti azt mondjátok, hogy ezért megérte erre kattintani. Ez volt a saját magammal szembeni elvárásom. Aztán nemrég elhatároztam, hogy többet fogok írni. Legyen szó bármilyen rövid cikkről, de többet leszek jelen, mert ebben tudok olyan igazán kiteljesedni, ez fel tud tölteni a nehéz napok után is. Szerintetek írtam azóta miniposztot? Nem! Mert megint arra készülök, hogy valami nagyot, hosszút, jelentőségteljeset alkossak. Olyat pedig csak kipihenten, lelkesen lehet.

Kedves hivatásváltók, vállalkozók! Ezzel a történettel üzenni szeretnék nektek: igen, ez a karrierváltósdi nem mindig leányálom. Merjetek kísérletezni, változtatni, minden utat megnézni, kipróbálni, hogy a lehető legjobban ki tudjatok teljesedni. Lesz olyan lépésetek, amire azt mondják majd barátaitok, családtagjaitok, hogy nem értenek meg. Lehet olyan is, amit utólag ti is megbántok. Ne legyetek túl szigorúak, igazán nagy dolog az, hogy nap, mint nap tesztek céljaitokért. Döntéseket hoztok és cselekedtek, nálatok a kontroll. Nem vagytok tehetetlenek! Ez adott esetben át is fog lendíteni benneteket a kihívásokon.

Elmesélem, honnan indul a történet:

Képzeljétek a közösségi finanszírozás erejét fogom felhasználni arra, hogy megvalósuljon egy álmom.

Épp templomba igyekeztem a csodás napsütéses vasárnap reggel, mikor elém tárult Máté Bence természetfotós kiállítása. Ámulatba ejtő. Csodaszép. Eszméletlen. Lenyűgöző. Inspiráló. Varázslatos. Ezek a jelzők, valamint szinonimáik mind elmondhatóak Bence fotóiról. Jártatok mostanában a Szent István téren? Ha nem, tegyétek meg! 

Engem a kiállítás 3 dolog miatt fogott meg, mindegyiket igyekeztem a pozitív pszichológia (PP) szemüvegén keresztül megközelíteni:

Nem vagyok egy halmozó típus, mégis adódott, hogy az elmúlt 5 évben összegyűjtöttem "pár" dolgot dobozokban, szatyrokban, imitt-amott a polcon. Tudjátok van az az érzés, amikor ott motoszkál bennünk, hogy valamit meg kéne csinálni, azt is tudjuk, hogy jó lesz utána, mégis halogatjuk. Nekem ilyen volt a szanálás. Aztán egyszer mégis sikerült rávennem magam és megkezdődött a gardrób detox. Totál megérte! Rengeteg élményt kaptam tőle ajándékba. Egyrészt felszabadult csomó hely a szekrényekben, másrészt egészen tisztának, felszabadultnak éreztem magam tőle és valami lezárult ez által.

Az igazi ajándék pedig elmerengni közben a múlton, hogy mennyi élmény, kudarc, siker, szomorúság, kaland, sírás, nevetés van mögöttem. Milyen események tettek azzá, aki most vagyok. Történt ugyanis, hogy megtaláltam a régi naptáraimat. 2007 óta, két év kivételével minden naptáramat elraktam, "majd csak jó lesz valamire" címszóval. Most nagyon örülök, hogy így tettem anno.