A tudatos jelenlét nem összekeverendő a Carpe Diemmel. A tudatos jelenlét azt tanítja, hogy éld és érezd, ami most van, teljes valójában. Ha épp jó az élmény, akkor ezt a nélkül tedd, hogy azon aggódnál, mikor lesz vége, Ha pedig rossz, akkor is éld meg, azzal a bizonyossággal, hogy egyszer vége lesz. A tudatos gondolkodónak vannak céljai és igyekszik a lehetőségeihez mérten minél jobban megvalósítani, de a jelen pillanatra hagyatkozik és együttműködik a sorssal. Nyitott és rugalmas. Nem a holnap felől gondoskodik, mert tudja, hogy a holnap majd gondoskodik magáról.

Azért érdekes ez a kérdés, mert régóta gyakorlom a tudatos jelenlétet, több-kevesebb sikerrel. Közületek kivel fordult már elő, hogy csinált valamit, de a gondolatai közben vagy a múltban vagy a jelenben kalandoztak? A nap majd 24 órájában ezt csináljuk. Nekem rengeteg energiába és odafigyelésbe telik tudatosan mindig akkor és ott jelen lenni a pillanatban, ha edzés van, akkor csak a testemre figyelni nem a gondolataimra, ha munka van, akkor ott jelen lenni 100%-osan. Lassan enni és érezni ízeket vagy elveszni egy festmény részleteiben. Először csak pár másodpercig sikerült erre összpontosítani, most van, hogy hosszabb ideig is megy. Attól függ, épp mivel foglalkozom. Nyilván valami jobban leköt. A cél az, hogy minden helyzetben és egyre hosszabb ideig menjen. De már az is előrelépés, ha észreveszem magamon, ha elkalandoztam. Ez rögtön visszahoz a jelenbe.

A minap viszont arra jöttem rá, hogy van pár dolog, amiben különösebb erőfeszítés nélkül már régóta gyakoroltam a JELENlétet, csak nem fogalmazódott meg bennem, hogy ez az:

Nevetés. Amióta az eszemet tudom, űzöm ezt a sportot, világbajnok vagyok benne :) Rendesen el tudok veszni egy nevetésben, sokszor azt is észreveszem, hogy fogom a hasam közben. Gyermeki nevetés.

Kávé. Bele tudok feledkezni egy szép kávéba, ahogy a tej keveredik a kávéval, vagy, ahogy a mézet a habra csorgatom, és lassan eltűnik benne. A nyugalom és csend érzése társul a kávéhoz. Ebben könnyedén jelen tudok lenni.

Ég és felhők. Sokáig el tudok veszni az ég nyújtotta látványban. Van, hogy megállok az utcán és csak felfelé nézek. Csodák. Az ég. A felhők. A színek.

Zene. Mintha egy nagy táncparkett lenne az élet, folyton jár a lábam és mosolygok tőle. Vagy amikor Gabival Balcsiról hazafele úton hangosan énekeljük Ákos Az utolsó levél című számát. Akkor is jelen vagyunk.

Ugyan ezek csak pár másodperces/perces JELENlétek, de azok. Tehát képes vagyok rá, tudom, hogy milyen érzést, állapotot akarok elérni. Megvan a kívánt cél. Azt hiszem, nekem ez az egyik legnehezebb feladat gyakorolni.

Biztos vagyok benne, hogy nektek is vannak ilyen példáitok. Ti miben vesztek el csak úgy magatoktól? Nem tudatosan. Amikor csak ott és akkor van, nem cikáznak a gondolataitok? Olyan boldoggá tennétek, ha ezt meg is osztanátok velem!

Zárszóként egy kis útravaló.

Tudatos jelenlét & hálagondolkodás.

A hála érzés 100%-os jelenlétet igényel. Mondjátok, hogy nem jó kombináció!? :)