Remek dolgot tanított nekem az élet pár hete, amit akkor, még frissiben kiírtam magamból. Íme, meg is osztom veletek.

A történet ott kezdődik, hogy nemrég egy barátnőm mesélt nekem rosszkedvéről, a benne lévő feszültségről és fejtegette, hogy miért lehet ez. Persze bekapcsolt a „megoldó” énem, elkezdtem sorolni neki azokat az életigazságokat, amikről úgy gondoltam, hogy segíthet. Még idejében leállított és annyit mondott,

 „Tudod, néha csak annyi kell, hogy meghallgass”

Elfogadtam. Viszont csak most értettem meg.

Legutóbb én sem voltam épp jó passzban, és leültem beszélgetni a barátnőimmel, akik érdeklődve kérdezték mi a baj. Elkezdtem nekik mesélni, el is sírtam magam közben. Mindhárman egyszerre listázták nekem a „maszlagot”, kiemelni a pozitívat a helyzetből, vegyem észre ezt és ezt… Természetesen tették ezt a legjobb szándékkal.  Én mégis úgy éreztem, mintha mindhárman egy ilyen kézi hangosbeszélővel üvöltenék a fülembe azt, amit én egyébként is tudok. Éreztem, ahogy nő bennem a feszültség, majdnem fölálltam és ott hagytam őket. (Ahogy ezt egyébként velünk korábban a barátnőm egy ugyanilyen szituációban meg is tette, őt most értettem csak meg.)

Végül nem hagytam őket ott, csak hangosan kifakadtam, hogy én ezt mind tudom, erről papolok a blogomon. Nekem most arra van szükségem, hogy figyeljenek rám, meghallgassanak és szimplán biztosítsanak a jelenlétükről.

Hasznos tanulság volt nekem ebben a cipőben lenni. Ilyen esetben én is rögtön jövök a segítő hozzászólásaimmal, pedig ez néha akkor is haszontalan, ha arra törekszem, hogy ne a közhelyeket dobáljam. Nekem sem kell mindenki életét megváltani a pozitív gondolatokkal, csak meghallgatni, esetleg annyit mondani „tudom, mit érzel, veled vagyok”. És csak akkor beszélni, ha nyitott a szív és fül.

Kísérleteim során :) azt is észrevettem, hogy egy rosszabb periódusban nem tudom a nap 24 órájában emlékeztetni  magam a pozitív megerősítésekre. De ez teljesen rendben van így. Ha hullámzik a hangulatom, csak el kell fogadnom, hogy most ez van. Annyi elég, hogy felismerem a tényt, hogy benne vagyok, hogy most rossz. Szimplán csak tudatosítani, mi történik. Most benne vagyok. Most nem jó. El fog múlni. Türelem és elfogadás.

(Az utolsó gondolattal remekül párhuzamba hozható a Mázsaház logó is. Tudatos süllyedést tudatos emelkedés követ. Akit érdekel, szívesen mesélek ;)