Az a világ, amit megteremtesz.

:: grateful | I am ::

Túl nyugodt vagyok? Valódi vagy elfojtás?

2017. november 21. - Szánti Dominika

Az utóbbi fél évben kaptam pár olyan visszajelzést (több embertől, egymástól függetlenül), ami nagyjából mind ugyanarra vonatkozott, de eddig nem tudtam velük mit kezdeni. Idézem (nem sorrendben, nem szó szerint, mindenkitől, vegyítve):

" Az nem lehet, hogy téged nem lehet kihozni a sodrodból. Ez nem valódi!"

" És ezen nem húztad fel magad? Mi vagy te, Buddha?"

" Olyan lekerekített vagy, a jóságos Domi. De ilyen nincs."

Egy beszélgetés kapcsán nemrég ismét előkerült a téma. Nem tudom, most mitől maradt meg bennem, miért kezdtem el pont épp most meghallani ezt a véleményt. Talán megérett bennem a nyitottság, hogy foglalkozzam ezzel a témával.

Amit kihámoztam eddigi gondolat áradatomból:

8_1.jpg1. fejezet, melynek címe: Szeretem, hogy nyugodt vagyok. 

Valóban nehéz kihozni a sodromból. Nem azért, mert nem érdekelnek dolgok. Nem azért, mert nyuszi vagyok kiállni magamért. Nem azért, mert nincs véleményem. Sokat, naaaagyon sokat dolgoztam azon, hogy ilyen legyek. Hogy elfogadjak másokat, elfogadjak helyzeteket, meg akarjak látni más nézőpontokat és ne az legyen az első reakcióm, hogy felháborodva nekirontok a másik félnek. Túl nyugodt vagyok? Lehet. Lehet velem vitázni? Lehet. Kiabálok? Persze biztos van/lesz olyan szitu, hogy igen, de általában nem szoktam. Van véleményem? VAN. Vannak érzéseim? Vannak. Meg lehet bántani? Naná. De nem hagyom, hogy ezt könnyen megtegyék.

Nem ugrom az első bántó szóra vagy viselkedésre, mert tudom, hogy a másik oldalon is vannak mögöttes érzések, motivációk, amit sokszor inkább meg szeretnék érteni, mint egyből visszavágni. Jóságos lennék? NEM! Ezt önző érdek is vezérli. Mert tudom, hogy az én érzéseimért én vagyok felelős. Van döntésem, hogyan reagálok, és tudom, mit okozok magamnak (testileg és lelkileg egyaránt) azzal, ha felhúzom magam.

Nem tűnik valódinak? Lehet. Aki közel áll hozzám az tudja, hogy ha valóban zavar valami, annak hangot adok. Ha szarul vagyok, már meg merem élni és beszélni róla, nem győzködöm magam az ellenkezőjéről. Hiszen ezen is sokat dolgoztam.

Hogy elfojtok-e valamit? Ezt még boncolgatom. Mivel elég sok hasonló visszajelzést kaptam az utóbbi időben, ha tényleg így látnak engem kívülről, érdemes vele foglalkozni. Tehát mint írtam, első körben rájöttem, hogy szeretem magam olyannak, amilyen vagyok, hosszú munka eredménye. Második körben viszont felülvizsgáltam pár múltbeli esetet, amikor nagyon hosszan nagyon türelmes és megértő voltam, aztán egyszer eljött a végpont és szinte kirobbant belőlem a rossz érzés. Példám erre, mikor valakit a beszélgetés kellős közepén csak úgy ott hagytam, mert elszakadt a cérna. Tehát azért van itt mit megvizsgálni. 

2. fejezet, melynek címe: A megfelelési kényszer

Észrevettem, hogy tökre türelmes vagyok hosszú ideig, de nem ismerem fel magamban azokat az intő jeleket, amik megelőzve jelzik azt, hogy el fog szakadni a cérna. Lehet ezt elfojtásnak nevezni, de én nem feltétlen gondolom annak. Mindenesetre megfogadtam, hogy figyelni fogom magam egyes helyzetekben. Jobban résen leszek a jelekre, hogy megismerhessem a működésem. Tart a kísérlet :)

Amire már most rájöttem: Ismét van egy kis megfelelési kényszerem. Azért mondom, hogy ismét, mert utoljára 2013-ban vettük elő ezt a témát  Évával (kedvenc pszichológusom, akihez jártam) és kalapáltuk ki egy egészséges önbizalmi szintre. Ez kihatott a munkámra, családomra, barátságaimra. Már nem féltem az lenni, aki vagyok. Nem féltem "hülyeségeket" beszélni, megkérdezni dolgokat (ezzel bevallva, hogy valamit nem tudok), megszabni a határaimat és nemet mondani.

Ez sok területen még most is tart, megvan az erős önbizalmam sok mindenben. Viszont mint már többször írtam róla, ez a hivatás váltás új kihívások elé állított, amiben nem az van, hogy Domi mindent tud, Domi mindig magabiztos. Még hajlamos vagyok megkérdőjelezni magam, hogy elég jó vagyok-e. (lásd interjú) Szeretnék elfogadva lenni. Azt látom, hogy ez a kevésbé magabiztos énem hatással van életem más területeire is. Most pénteken tartottam egy szülinapi házibulit, ahova eljöttek a kempis volt kollégáim, jöttek új tréner kollégáim is, továbbá régi barátok és család. Másnap ezek a gondolatok jártak az agyamban: Vajon a régi kollégák mit gondolnak az új tréner Domiról? (Ha egyáltalán lehet olyanról beszélni, hogy új Domi, vagy ez is csak az én fejemben zajlik...) Vajon az új kolléganőim mit gondolnak a régi Domiról, aki 7 másik csajjal régi emlékeket idézve vihogva röhög egy "Awww" közös felkiáltáson vagy az "Oder? Showder" dumákon... (Megjegyzem hiányzik a bődületesen sok nevetés, amit régen nyomattunk az irodában) És vajon a régi barátaim mint gondolnak arról, hogy velük alig foglalkoztam, mert úgy megörültem a kempis volt bandának? ... Őrület nem? Ezek a gondolatok csak úgy jöttek mentek maguktól, rossz érzéseket okozva bennem. (Ha bármelyik érintett olvasná ezt, tuti kinevetnének, hogy eszükbe sem jutott ilyen.)

Illetve tegnap egy kevésbé türelmes pillanatomban egy kolléganőmnek a szokásosnál ingerültebben szóltam vissza (hál' Isten nem hallotta :) ), és ott helyben nyakon csíptem a bűntudatot és a magamban feltett kérdést "Ezt nem engedhetem meg magamnak, most mit fog gondolni rólam?" Lehet, néha azért nem mondok ki valamit, mert félek a megítéléstől?

3. fejezet, melynek címe: "Én sem vagyok rendben, te sem vagy rendben, és ez így van rendben"

Ekkor állt össze a kép, hogy nekem ezzel valószínűleg ezért kell foglalkoznom. Változatlanul hiszem, helyes az az irány, hogy ne húzzam fel magam dolgokon, ha nyugodt tudok maradni. Hogy eddig elfojtottam-e? Nem mondom, hogy igen és azt sem, hogy nem. Nem tudom. Viszont meg kell tanulnom elfogadni azt, hogy én is lehetek ingerült, ha véletlenül úgy adódik. Megengedhetem magamnak, hogy cenzúra és átgondolás nélkül kimondjam az aktuális gondolataimat, érzéseimet, ha azok kikívánkoznak belőlem. Mert az is emberi. És tudnom kell, hogy mindegy mi van, szeretve vagyok és elfogadnak úgy, ahogy vagyok. Ami persze ott indul, hogy én elfogadom azt, hogy helye van az ilyen "kilengéseknek" és helye van annak, hogy önmagam legyek, úgy ahogy éppen most vagyok. Ebben mondjuk az a nagy kontraszt, amit az első fejezetben írok, hogy igyekszem elfogadni másokat, olyannak amilyen. Sőt, úgy érzem, ez az egyik erősségem. De akkor magammal miért vagyok ilyen szigorú?

Továbbra is figyelni fogom magam és tanulni. Az már egy jó irány, hogy ezt felismertem. Nagy %-ban biztos, hogy senki nem gondol rólam semmi rosszat, ez mind csak bennem zajlik. A Domi és mindenki olyan, amilyen. A Domi és mindenki úgy jó, ahogy van. 

Mindenkinek helye van a világban. 

 

6_1.jpg

 

Szeretünk és elfogadunk másokat.

De leginkább MAGunkat.

 

 

Szeretem a nyugodtságom, de ha akarnék, kiabálhatnék is :)

A bejegyzés trackback címe:

https://halagondolkodas.blog.hu/api/trackback/id/tr5413327797

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.