Múlt pénteken elérkezettnek tekintettem az időt egy kis kiborulásra :) Azt éreztem, hogy fáradt vagyok, bár nem értettem miért, hisz eleget sportoltam, aludtam, pihentem a héten. Mégis.

Aztán rájöttem, azt érzem, hogy az élet sok területén folyamatosan mozgatom ki magam a komfortzónámból. Nincs ezzel baj, sőt, ahogy manapság sok helyen van szó róla, ez fejleszt. Csak kimerítő néha.

A munka területén való fejlődés és folyamatos megfelelési igényem (nem kényszeres, hanem egészséges) mellett mostanában az edzések is rendesen megdolgoznak. Az említett pénteken konkrétan 10 körön keresztül harcolt fejemben a jó és a rossz. Haragudtam az életre, hogy ilyen nehéz edzést adott, nem elegek nekem az élet egyéb kihívásai? Közben meg magamra is, hogy ilyeneket gondolok, igyekeztem csillapítani a haragom és látni a fejlődés lehetőségét, örülni, hogy képes vagyok ennyi helyen helytállni.

Aztán az élet hozott egy újabb kihívást, miért is ne :) Felhívott a vezetőm, hogy lenne-e kedvem/időm a cég nevében hétfőn a Duna Tv-nek interjút adni a pozitív érzelmekről, pozitív pszichológiáról. Személyesen is beszélgettünk, hogy lesznek pontosan a részletek, mik lehetnek a témák, milyen üzenetet szeretnénk mindenképpen eljuttatni a nézőknek. Ez nagy segítség volt, de nyilván magamat kell adnom, úgyhogy a feladat oroszlán része megmaradt nekem.

Első gondolat a hír hallatán (ami körül belül fél órán át tartott :) : Wow, persze, milyen jó lehetőség. Köszönöm a bizalmat. Úgyis szeretek szerepelni, menni fog. :)

Második gondolat (ami egész hétvégén át jelen volt :) : Pont én? Kompetens vagyok? Értek hozzá? Nem vagyok elég jó! Biztos le fogom magam égetni.

Barátnőim támogatását kértem, akik bíznak bennem, így nem is értették kételyeimet, valamint Juci barátnőm is megmondta a "nagyigazat": Mindenki csak annyi terhet kap, amennyit pont elbír. Azzal példával igyekeztem meggyőzni magam, hogy ha tegyük fel valaki egy értékesítő, és ezen a területen több mint 5 éves múlttal rendelkezik (mint amióta én önfejlesztéssel foglalkozom különböző formákban), amiből 1,5 évet sales menedzserként töltött el (mint amióta konkrétan a pozitív pszichológiával foglalkozom szenvedélyesen szinte minden nap), simán kompetensnek érezhetné magát egy, a munkájával kapcsolatos beszélgetésben. Illetve valószínű a vezetőm is azért bízta ezt rám, mert tudja, alkalmas vagyok a feladatra.

Akár korábbi posztomból is idézhetnék magamnak: Mi lenne, ha tényleg elhinném végre, hogy képes vagyok rá?

A barátok és saját bíztatások hullámzóan hatottak rám, néha meg tudtam magam győzni, néha nem. Péntek, szombat és vasárnap napközben és néha éjszaka is ezen járt az agyam, a lehetséges kérdésekre lehetséges válaszokat gondoltam ki, amit majd nyilván spontán elmondok az adásban :)))

Az interjú rendben zajlott, jól éreztem magam közben, néha ugyan megakadt a nyelven a szerteágazó gondolataim közepette, annyi minden szerettem volna elmondani, hiszen szívügyünk a téma. Örülök, hogy megtörtént, hálás vagyok a lehetőségért és büszke a helytállásért. (Azért várjuk meg az adást :)) Összességében pozitív érzések vannak bennem.

Összességében.

Hiszen az izgulás nem zárult ott le, hogy "felvétel vége", stáb el, ajtó becsuk. Azóta is gyakran ezen járatom az agyam, mit mondtam, hogy mondtam, elég jó volt-e, mit gondolnak majd rólam... Ha nem magamról lenne szó, azt mondanám a másik félnek, hogy ne aggódjon, hiszen ez a múlt és az úgy volt jó, lépjünk tovább. Igen, de itt most rólam van szó és úgy zakatolnak a fejemben a gondolatok, hogy győzöm utolérni őket.

Körül belül 2 hete volt alkalmam egy bemutató mindfullnes workshopon részt venni. Amilyen eszközökkel én eddig foglalkoztam, amit coachingon, NLP-n vagy most a Profil Training céggel tanultam, az az, hogy érdemes a gondolkodási mintáinkat, hiedelmeinket megvizsgálni, a gátló hiedelmeinket (mint például: nem vagyok elég jó; kevés vagyok) észrevenni és megváltoztatni. Ezt abszolút fontosnak és elsődlegesnek tartom, de ezt kiegészítve nagy segítségünkre lehet a tudatos jelenlét is, melynek segítségével a gondolatainkhoz és érzelmeinkhez fűződő viszonyunkat változtathatjuk meg. 

Tehát a példámnál maradva: Hétfő este "felvétel vége", stáb el, ajtó becsuk. Kedd reggel csak ezen jár az agyam, az edzésre tartó gyalogút egy része úgy telik el, hogy nem emlékszem semmire, annyira gondolataimba vagyok merülve, mit mondtam, hogy mondtam, elég jó voltam-e. Korábbi tudásom szerint elkezdenék foglalkozni a hiedelmeimmel, hogy miért is nem hiszem el magamról, hogy elég jó lehetek. De most más oldalról közelítettem meg, hiszen az utcán sétálva beugrott, amit a workshopon tanultam. Oké én most így érzek, fogadjam el. Annak ellenére, hogy csomó eszköz van a kezemben, egyelőre nem tudok ezen tudatosan változtatni. Bennem van az aggódás, a kétely, a félelem. De ez rendben van. 

Most azt tűztem ki célul, hogy megfigyeljem, hogyan cseng ez le bennem. Milyen gyakran, milyen erősséggel tör rám és mikor milyen hatékonyan tudom az eddig ismert eszközeimet bevetni ellene. Milyen gyakran jut eszembe a riporter egy-egy kérdése és kezdek el azon agyalni, hogy vajon jól válaszoltam-e. Ettől milyen érzelmek jönnek elő bennem, mit okoz ez a testemben. (Egy-egy mondatomra visszagondolva még ma is képes vagyok megizzasztani magam, mintha csak ott helyben lennénk a kamerák előtt :)

És ahogy ezen túl leszek, a következő ilyen helyzetben már ennél is ügyesebb leszek, hiszen ismerős lesz a folyamat és tudni fogom, hogy elmúlik. Talán gyorsabban is fog majd zajlani, mert jobban fogom ismerni magam és reakcióimat egy ilyen helyzetben.

Az aggódáshullámok ellenére a keddi napom nagyon boldogan telt, kezdve ott, hogy jól ment az edzés, folytatva a rengeteg pozitív emberi kapcsolódással. Élénken élt bennem a hétfői interjú egy részlete, hogy ne csak nézzem, hanem lássam is meg a másik embert és kapcsolódjak. Elvittem az telefonomat szervizbe, ahol a szerelésre tervezett várakozási időt nem egy kávézóban töltöttem egyedül egy könyvvel, inkább maradtam és beszélgetésbe elegyedtem a szervizt vezető és ott dolgozó két úriemberrel. Ugyan a kérdés áradatommal kicsit lassítottam a munkát :), nagyon készségesek voltak, látszott, hogy szenvedélyük a munkájuk. Aztán vettem meglepetés süteményt a családnak,majd egészen hazáig azon izgultam, hogy mennyire fognak neki örülni. És még most is mosolyra fakaszt anyukám egyik poénja, amin nagyon sokáig nagyon hangosan nevettünk itthon.

Most szerda van és elérkezettnek tekintem az időt a mosolyra, vidámságra :)

Tudom, hogy ezek a kihívások mind fejlesztenek. Kényelmetlen benne lenni az ismeretlen újban, de ez a folyamat része. Látom az utat, van cél. Fenn is, lenn is.  Így kerek a történet. Egy valami biztos, mindig mindenből ki fogom hozni az akkori képességeim szerinti legjobbat. És ez nyugalommal tölt el.