Van az a mondás, hogy az élet nem fair. Kicsit helyesbítek, ahogy én eddig láttam:

Az élet nem mindig fair.

De ki mondja meg, mi a fair?

Mostanában sok gondolatom kapcsolódott a SUP-hoz, evezéshez, Balatonhoz, fejenálláshoz. Ezúttal sincs ez másképp. :) Csak ehhez a gondolatomhoz kellett egy kis idő, míg megérett bennem.

A poszt megírásának ötlete ott kezdődött, hogy láttam egy TED videót (Amy Morin - The secret of becoming mentally strong), melynek a sok hasznos mondanivalója közül az volt egyik üzenete, hogy az élet néha nem fair, még akkor sem, ha úgy érezzük, megérdemeljük, amit szeretnénk. Megérdemeljük azért, mert mi már annyi jót tettünk, hogy velünk is csak jó történhet. Vagy azért, mert szerintünk már eleget küzdöttünk érte, hogy megkapjuk.

Történetem most arról a részéről fog szólni, amikor rendületlenül teszünk a célért, mégsem úgy alakulnak a dolgaink, ahogy elképzeltük.

Meggyőződésem, hogy tényleg megéri tenni a célért, nap mint nap, kitartóan tenni. Gondolni rá, hogy megvalósul és hinni benne. Hinni magunkban. De jönnek a bibik. Legalábbis amiket én eddig megéltem:

• Azt hittem, hogy a befektetett energiákért az eredmény jár nekem. Ha ezt és ezt megteszem, tuti megkapom, amit akarok. Vártam, elvártam a jutalmat. Aztán ha nem jött, vagy nem akkor, amikor én azt elképzeltem, hogy itt az ideje, nem kezeltem túl jól.
• Ráadásul közben még a folyamatot sem élveztem. Sokszor benne sem voltam, csak tudtam, hogy tenni kell, aztán majd jön az eredmény.
• Hiányzott a rugalmasság a részemről, az újratervezés képessége. Mert az egy dolog, hogy tettem amit helyesnek véltem, de vagy nem vettem észre, hogy az eredeti cél már nem az enyém, vagy nem tudtam elfogadni, hogy más út vagy több idő kell a megvalósításhoz.

Szóval a TED videó után elkezdett járni az agyam azon, hogy milyen példák adódtak eddigi életemből, ahol meg voltam győződve, hogy az élet igazságtalan. Volt egy pár, ezúttal hármat hoztam nektek. Tippeljetek mi ugrott be először? :)

Nyilván nem azt álmodtam meg, hogy olimpiai érmet szerzek 400 váltón, de talán nem egy elrugaszkodott gondolat azt remélni, hogy a közeljövőben szeretetteli párkapcsolatban élek. Pár éve egyedül vagyok, volt időm arra, hogy magamat fejlesszem és lépésről lépésre közelebb kerüljek a célhoz, a szerelemhez. Tettem és teszek azért, hogy mindig kicsit jobb legyek és szeressem, elfogadjam magam. Hogy ne egy fél ember álljon a pasi előtt, aki arra vár, hogy ő tegye egésszé. Íme tehát első példám: Valójában tényleg azt gondoltam erről a pártalálás dologról, hogyha ezt és ezt és ezt megteszem, változom, fejlődöm, akkor mint aki jól végezte dolgát, hátradőlve várhatom a pasit, mert hát én mindent megtettem és megérdemlem.
Néha úgy fogtam bele dolgokba a cél elérése érdekében, hogy igazán nem is élveztem. Ilyen volt a kötés. Kötés, varrás, horgolás, női minőségek, biztos jót fog tenni, gondoltam. Fejembe vettem, hogy megtanulok kötni. Megtanultam. Utólag bevallom, nem élveztem. A másik a főzés. Sok ember hiedelme, hogy a férfihez a gyomrán keresztül vezet az út. Meg amúgy is hasznosnak gondoltam, ha jön a család, barátok, jó érzés lesz nekik ezzel kedveskedni. Elkezdtem főzni tanulni, meg is nyitott a „lakáséttermem” több alkalommal szeretteim nagy örömére. :)  Elvoltam a főzéssel és igyekeztem jól is csinálni, de igazán nem élveztem. Erre akkor jöttem rá, mikor megígértem egy barátnőmnek, hogy meghívom vacsorára és mikor reggel keresgéltem receptjeim között (azért összejött pár, ügyes voltam ám :), mit is főzzek, már akkor púpnak éreztem a hátamon. Majd mikor lemondta barátnőm az estét, megkönnyebbültem. 

Nem mondom, hogy sosem leszek kötőzseni, majd ha más lesz a motiváció, netán az unokámnak kötni. Nem mondom, hogy sosem kezdek neki újra a főzni tanulásnak, majd ha más lesz a motiváció, esetleg együtt tanulni a párommal, netán tőle tanulni. Vagy majd a gyermekeim miatt, mégse haljanak éhen. :) (Anyukám mindig azzal zrikál, hogy nekem csak fény van a hűtőmben, nem is érti, hogy élhetek így. És mikor találkozunk, mindig jól megetet, hogy kibírjam a következő időszakot :) ) Ez csak két eset azok közül, amit a célból végeztem, mert azt hittem, hogy ettől majd erősödik a bennem élő nő. Lehet erősödött, de a célt nem értem el, pedig hányszor hagyta el a számat az, hogy „pedig én már annyi mindent megtettem”. Aha, csak volt, amit nem is élveztem, csak kipipáltam és vártam a csodát. 

Második példám a befektetett energia kontra jutalom témában: a kézállás. Már idejét sem tudom, mikor lett nekem ez fontos, de egy időben olyan megszállottja voltam, hogy minden edzésen gyakoroltam. (El)várható volt, hogy a befektetett energia, idő megtérül. Amikor viszont nem térült meg időben (időben=amikor én úgy gondoltam, hogy itt az ideje), hajlamos voltam elkeseredni, hogy én ezt sosem tanulom meg. Aztán olvastam egy nagyon vicces bejegyzést valakitől:

Nem beszélve a trénerré válásom folyamatáról, mint harmadik példám: Meg voltam róla győződve, hogy én ezt tálcán megkapom, mert megérdemlem, mert ügyes, okos vagyok és hiszek magamban. Na akkor volt csak igazán nem fair az élet. Írtam már erről is, hál' Isten elmúlt ez is :)

A posztom úgy kezdődött, hogy SUP, evezés, Balaton, deszkán fejenállás, úgyhogy itt kanyarodnék vissza és mesélem el az ezzel kapcsolatos, ide vágó legújabb tapasztalásom. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen mellékállást találtam a nyárra, élveztem és rengeteg élményt adott. Szinte minden nap eveztünk, szinte minden alkalommal fejen álltam. Időről időre éreztem a fejlődést, hogy ez nekem egyre jobban megy. Imádtam csinálni, minden esést és újra deszkára visszamászást élveztem és ott voltam a jelenben. A víz pedig mindig kegyesen fogadott, csillapította eséseimet. Másnap is vissza akartam menni, újra csinálni, több, jobb lenni. És nem támasztottam hozzá elvárást sem időben, sem teljesítményben. Nem gondoltam arra, hogy ennek most mi a célja, mi a mögöttes indok, amiért ezt csinálom.

Majd az élet hozta jutalmát. Egyrészt a korábbi posztomban is említve, lelki támaszt nyújtott. Másrészt, olyan erőnlétet adott, amiket csak most fedezek fel a mázsaházas munkák alkalmával. Javult a húzódzkodásom, javult a kézállásom (nyilván ez egy nem múló mánia :), a hasizom gyakorlataim, a kelepem. Csak azon vettem észre magam, hogy a 2017-es céljaim, amiket az edzésnaplómba írtam, sorra kipipálásra kerültek. Úgy, hogy nem volt akarás. A cél valahol hátul volt a fejemben. Tudtam miket szeretnék elérni, csak nem görcsöltem rá. Valójában össze sem kapcsoltam. De mivel minden mindennel összefügg, csináltam valamit, amit tökre élveztem és úgymond észrevétlenül értem célba. Jééé, ezt így is lehet?

Illetve témához kapcsolódva egy konkrét, elég friss edzés példát is fel tudok hozni. Egyik edzésem 1 óra 50 percig tartott, nehéz volt, fejben és testben egyaránt kihívás. Terveim és a magammal szemben támasztott elvárásaim szerint 1 óra 30 perc körül szerettem volna végezni. Ezt egészen addig elképzelhetőnek tartottam, amíg rá nem eszméltem, hogy még csak a felénél tartok, de már eltelt 1 óra. Addig rá voltam feszülve az időnyomásra. Akartam, mégsem sikerült. Eldöntöttem, hogy már nem időre megcsinálni, csak élvezni szeretném. Elengedtem. De nem úgy hogy „ez már úgyis mindegy”, hanem úgy, hogy

„OK, az eredeti céltól kicsit eltérek, de élvezem, hogy megfigyelhetem magam egy ilyen helyzetben”

Valahol a kettő között lehet az igazság. Az "észrevétlen" fejlődés és a lépésről lépésre megtervezett tudatos tettek között. Vagy az is lehet, hogy néha így, néha úgy... Mindenesetre összeszedtem, ami eszembe jutott tanulságként. Remélem, nektek is hasznos lesz:

• Mindig legyen cél, ami előre visz, fejleszt, kibillent a megszokottból. A cél megvalósulásában kitartóan bízzunk, tegyünk érte nap mint nap. Ha épp fizikailag tevékenyen nem is teszünk, de fejben érdemes sokat gondolni rá. Netán elképzelni, milyen is lesz majd ha megvalósul.
• A befektetett kemény munka valóban mindig kifizetődik. Nem biztos, hogy pont úgy kapjuk meg „fizetségünket”, ahogy azt eredetileg elképzeltük. De mindig kifizetődik! A tapasztalás, tanulás mindig a miénk, így erősödünk napról napra.
• Vizsgáljuk meg, egyáltalán még akarjuk-e a célt? Vagy ugyanúgy akarjuk-e, ahogy eredetileg elképzeltük? Figyeljük magunkat közben és legyünk rugalmasak, ha változtatni kell.
• Csináljuk, nyomassuk, akarjunk, küzdjünk a célért! Tegyük meg a tőlünk telhetőt. Közben néha néha álljunk meg, és kérdezzük meg magunkat, élvezzük-e a folyamatot. Megéri-e nekünk a végső cél elérésért azt tenni, amit épp csinálunk? 
• És ha akarjuk a célt, teljesen sajátunknak érezzük, ráadásul még élvezzük is, akkor is lesznek visszalépések. Amik valójában nem azok, csak úgy éljük meg. De a folyamat így teljes.

"Optimista ember, aki tudja, hogy a két lépés előre, egy lépés hátra, az nem katasztrófa, hanem csa-csa-csa." Robert Brault

Van az a mondás, hogy az élet nem fair. De ki mondja meg, mi a fair? Ki mondja meg, hogy kinek mi az útja? Miket kell ebben az életében megtanulni, megélni? Hogy a cél eléréséhez mennyi idő az ideális?

Senki nem tudja olyan jól, hogy mi jó nekünk, mint mi magunk. Aki biztosan tudja és mindig tudja, hogy mi jó nekünk, azok mi magunk vagyunk. Csak foglalkozni kell azzal, hogy ezt kiderítsük, rájöjjünk, megérezzük. Tanácsokat elfogadni, kísérletezni érdemes. Amiből a végén kialakul az, amit magunkának érezhetünk.  Az élet nem lesz mindig fair. Vagyis úgy nem, ahogyan mi gondolkodunk a fair-ségről. Akkor legalább az út legyen élvezetes nem? A tanulás, fejlődés pedig mindig a mienk.

Akár néha úgy is állhatunk a cél elé, hogy "én most fejlődni szeretnék". Hiszen ha valami, akkor ez garantált. És fair. És ha ezzel a gondolattal haladunk előre és igyekszünk hullámozni az élettel, akkor érdekes, élvezetes lehet az út is.

Csak rajtunk múlik. Azon, hogy mi hogy gondolkozunk erről.